|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Zichy Domonkos 1999. május 4.Ünnep volt a hét végén Beszterce-Naszód megye egyik szórványtelepülésén: Óradnán. Az iskolájától 1965-ben végképpen megfosztott, közel 800, magát magyarnak valló római katolikus hívő egy népnevelő ház birtokosává vált. Az új épület falára emléktábla került Reményik Sándor nevével. Reményik Sándornak köze volt Óradnához. Ugyanis a közigazgatásilag ide tartozó Borbereken sok időt töltött nyaranként. Dávid Gyula, az EMKE elnöke, irodalomtörténész Reményik Sándor költészetét elemezte, különös tekintettel a Borbereken írott versekre. Az ünnepségen részt vettek a kolozsvári Heltai Alapítvány, a Reményik Sándor Alapítvány és a közelmúltban bejegyzett Reményik Sándor Jótékonysági és Művelődési Társaság képviselői. Ez utóbbi elnöke, Farkas Zoltán közölte: ősztől kezdve évenként ösztöndíjat biztosítanak egy magyar nyelven továbbtanulni akaró óradnai diáknak. A névadó és táblaavató rendezvényt megelőzte a 175 éves helybeli plébánia-templom megünneplése, és az Óradnán eltemetett gróf Zichy Domonkos veszprémi püspök sírjának megkoszorúzása, emléktábla leleplezése a templomban, 120 évvel halála után. /S. Muzsnay Magda: A szórványvidék ünnepe. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 4./ Háromnapos ünnepségsorozat keretében, máj. 4-én Óradnán Reményik Sándor Római Katolikus Kulturális és Népnevelő Házat avattak. A szentmisét Bálint Lajos érsek celebrálta. Az óradnai magyarságot törekvéseiben támogatta a Soproni Erdélyi Kör, a Salgótarjáni Erdélyi Kör és Máltai Szeretetszolgálat, az Illyés Közalapítvány, a Calgary Magyar Kultúregyesület, Toso Vincenzo Olaszországból, Tőkés László püspök, a kolozsvári Reményik Sándor Jótékonysági és Művelődési Egyesület, a Reményik Sándor Művészeti Stúdió Alapítvány, a Heltai Gáspár Alapítvány, a besztercei RMDSZ és EMKE, a Beszterce Művelődési Alapítvány és nem utolsósorban a helybeliek. /Guther M. Ilona: Küzdelem a megmaradásért. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 8./2008. május 5.A Beszterce-Naszód megyei Kisilva környéki románok „om bun”-ként (jó ember) emlegetik ma is gróf Zichy Domokos veszprémi püspököt, aki a 19. században Óradnán és környékén templomot, iskolát, patikát és jótékonysági intézményt létesített, valamint egy orgonával ajándékozta meg a katolikus templomot. Az azóta először felújított orgonát május 3-án, a templombúcsún adták át. Takács Noémi besztercei zongoraművész örül, hogy nem új orgonával cserélték fel az óradnaiak ezt a páratlan szépségű és hangú orgonát. /Mayla Júlia: Templombúcsú Óradnán. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 5./2008. május 9.Nyolc évtized után ismét felcsendült a Beszterce-Naszód megyei Óradnán a római katolikus plébánia orgonája. Takács Noémi besztercei zenetanárnő és orgonista szólaltatta meg az első világháború idején károsodott hangszert. A gróf Zichy Domonkos püspöktől 1873-ban adományként kapott hangszer restaurálását a mintegy hatszázötven katolikust számláló közösség plébánosa, T. Kovács Attila kezdeményezte. „Ebben a hatalmas ortodox román tengerben, az orgona nemcsak a katolicizmus egyik jelképe, hanem egyben olyan eszköz is, mellyel hangosan hirdethetjük: mi, magyarok is létezünk” – vallja a T. Kovács Attilát néhány hónapja felváltó Timár Zoltán plébános. /Szucher Ervin: Kántorért imádkoznak. = Krónika (Kolozsvár), máj. 9./2015. szeptember 22.Beszélő kövek ÓradnánA Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által a Beszterce-Naszód megyei Óradnán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Radnaborbereken július közepén tartott riporttábor termését mutatták be szeptember 12-én az óradnai kultúrházban a X. Óradnai Magyar Napok során. A Szűcs László által szerkesztett, Nem magyarul magyarok című könyvben megjelent szocioriportok, tényfeltáró anyagok, a környék múltját, az ércbányászat szerepét, a két település magyar közösségének rendhagyó identitástudatát bemutató írások között helyet kapott Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa Beszélő kövek Óradnán című írása, melyet terjedelmi okokból rövidítve közlünk. Radna, a Radnai-havasok névadója érc, legfőképp ezüstkitermeléséről volt híres. A ruda szláv szó ércet jelent. Így, más érclelőhelyekhez hasonlóan, ez a település is a Radna nevet kapta. A 19. század második felében került neve elé a régiséget jelző előtag, Óradna néven említik, a később keletkezett közeli Újradna településtől való megkülönböztetésként. Mesél a múlt Óradna központjába érve a könyvekből, képekről, tévéfelvételről ismert középkori templomromot kerestük. Nem találtuk, s rá kellett kérdeznünk. Az 1965-ben felszentelt nagyméretű ortodox templom mögött áll, eltakarva. Mögötte görögkatolikus templom, mellette az ahhoz tartozó harangtorony. A romok hatalmas méretű egykori épületről tanúskodnak. Építészet- és művészettörténészek feltárásai alapján kéttornyos, háromhajós bazilika állt itt. Az egykori két tornyából szemből nézve a jobb oldalinak a keleti fala maradt meg, az ablaknyílások tanúsága szerint két emelet magasságig. Némi falmaradvány is hozzá tartozik. Az egykori két torony közötti homlokzatfalból is megmaradt egy rész, s azon szakszerűtlenül renovált portálé, a nyugati kapu tátong. A betonos beavatkozást felirata szerint 1925-ben végezték. A romos épület köveit felhasználva az egykori templom szentélyét újjáépítették – templommá. Ezt az építkezést 1260–1270 közé időzíti Entz Géza művészettörténész. Bejárata fölötti román nyelvű felirat szerint 1859-ben renoválták, és meghosszabbították az 1242-ben a mongolok által lerombolt templom romjain. Valójában egy évvel korábban zúdultak itt be a tatárok. Óradna ezüstbányászatáról volt híres. Német telepesek érkeztek ide a 12. század második felében, és bányavárost építettek ki. Korábban szláv település lehetett itt, erre utal neve. Temploma alatt II. István király korabeli pénzérmékre bukkantak. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet Domonkos-rendinek vagy Ferenc-rendinek említenek. Egy orosz krónikában Родна (Rodna) néven szerepel a virágzó bányaváros, az 1235-ben keletkezett iratnak egy 1425 körül készült másolata maradt fenn. Aztán a város hatalmas templomát 1241-ben lerombolták a tatárok. Erről Rogerius mester váradi kanonok ír Siralmas énekében: Kadan király elérte a gazdag Radnát, amely a hegyek között feküdt, egy királyi német várost ezüstbányákkal, amelyben nagyszámú nép lakott. Más leírás így szól: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt észak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Egyes utólagos leírásokban szerepel, hogy a tatárok lemészárolták a templomban összesereglett radnaiakat. A krónikákból kitűnik, hogy nagy, virágzó település volt Radna, akkor főként Rodna-ként említve. Ám 1440-re mintha megállt volna az élet. Luxemburgi Erzsébet királyné a már lakatlan Radnát a Jakcs családnak adományozta. Később ismét megtelt élettel. 1631-től luteheránus papjait említik. Az utolsó lelkész 1766-ban hagyta el a települést. Ez ismét német lakosságra utal. Időközben 1764-ben a határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét. Ez időszakban, amikor Naszód vidéke román többségűvé vált, számos konfliktust jeleztek a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Több magyar család hagyta el a vidéket, részben Máramarosba, de főleg Moldvába telepedtek át. 1760. március 16-án a radnai magyarok és szászok a hatóságok segítségét kérik a valachok önkényeskedése ellen. Templomok A középkori német szerzetesi templom szentélye helyén 1260–1270 között kis templomot építettek. Az a reformáció után protestánssá vált. 1764-ben a román görögkatolikus egyház kapta meg, s 1859-ben bővítette. Ma is áll. A római katolikusok az 1770-es években fakápolnát építettek, 1782–1783-ban plébániát alapítottak, majd a kápolna helyére 1824-ben kincstári támogatással kőtemplomot emeltek a Szentháromság tiszteletére, ma is használják. Időközben megszaporodott a román lakosság Óradnán. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című gyűjteményes munka Erdélyt tárgyaló, 1901-ben megjelent kötetében olvasható: ma falusias község, melynek 4340, többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból s csak kevés magyarból álló lakossága van. Felmerült egy ortodox templom építésének szükségessége. 1938-ban letették annak alapkövét. Ám 1940-ben a vidék Észak-Erdéllyel együtt Magyarország részévé vált. A második világégést követően ismét Romániához került, de az akkori rendszer nem kedvezett a templomépítésnek. 1948-ban a szocialista Románia vallásrendelete megszüntette a görögkatolikus egyházat, és vagyonát az ortodox egyháznak adta. 1965-ben befejezték az új templomot. Hatalmas, egy központi és két melléktornyos, kupolás neobizánci stílusú építmény. Uralja a központot. Az 1989-es rendszerváltást követően a feléledt görögkatolikus egyház visszakövetelte templomát, épületeit és telkét. Nem ment egyszerűen. A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék 2013-ban elrendelte a telek megosztását olyanképpen, hogy a régi templom, a harangtorony és a templomrom a görögkatolikusoké legyen, az ortodoxoké marad a templomuk és közvetlen környezete. Utóbbiak fellebbeztek. A Kolozsvári Táblabíróság tavaly hozott végleges ítéletében helyben hagyta az alapfokú döntést, és perköltség megtérítésére kötelezte az ortodox egyházat – derül ki az igazságszolgáltatás honlapjáról. Sírkövek a temetőben Kíváncsiak voltunk, miről mesélnek a kövek a temetőben. Kalauzunk Strâmbuné Osztrovszki Erzsébet, akinek hozzátartozói a dombon nyugszanak, az úgynevezett magyar temetőben. Az első, településre néző részben magyar, magyaros nevekkel vagy csak magyar keresztnevekkel találkoztunk, továbbá idegen hangzású vezetéknevekkel is, de már jócskán keveredtek ide román családnevek. Hátrébb már szinte csak román nevek olvashatóak a síremlékeken. Itt nyugszik felirat alatt olyan nevek szerepelnek, mint: Szilágyi András, Bráz Ignác, Viliczki János, Debreczeni Ana, Schultz Ilonka, Miskolczi János, Skhneider Ferencz, Varga Petru, Kellner Károly, Lönhardt Antal, Karácsonyi János, Kincses János, Bauer Ferenc, Schuller Nándor, Tersancki Marika, Perhált Péter, Bindiu Ilona. Megjegyezzük, egy családnevet csupán egyszer tüntettünk fel. Egyik kereszten csupán ennyi jelent meg: Visky család. Más kövön Fodor Gheorghe neve, alatta: Istenem kezedbe ajánlom lelkemet. Más magyar/magyaros nevekkel is találkoztunk: Sturavics Antal, Tankovics Antal, Körösi Péter, Barany Károl, Vinkler Lajos, Tersánszki Ferdinánd. Továbbá magyar vezeték- és román vagy románra fordított keresztnevekkel: Szabo Iosif, Mezöfi Florian. De román feliratú sírköveket is láttunk. Aici odihnesc (Itt nyugszik) felirat alatt: Viliczki Vasile, Somkereki Mihai, Tankovics Vergina, Szilagyi Istvan, Fari Bela, Ernszt Ioan. Továbbá Sabo Emil, Czervenski Norbert, Konrad Stefan neve alatt: Dormiţi în pace (Nyugodjék békében). A magyar temetőből szép kilátás nyílik a városra. Gyönyörű a hegyes, erdős környék, ám kimagaslik a neobizánci stílusú ortodox templom fehér tömege, s rondítja a tájat a központban levő szálló kék tetőzete. Gróf Zichy Domonkos emléke A dombról leereszkedve egy másik temető terül el az erdő alatt, az utca mentén. Román temető, ám annak legmagasabb pontján kiemelkedik egy csiszolt fekete obeliszk, zicsi és vázsonykői gróf Zichy Domonkos (1808–1879) – a felirat szerint a szenvedő felebarátok jótevője, orvosa, ápolója – síremléke. A felirat fölött egy lyuk látszik, abból jócskán megfakult piros-fehér-zöld szalag lóg. Hozzá kell tennünk, hogy a síremlék felállításakor oda grófi koronát erősítettek, ám annak nyoma veszett. Zichy Domonkos előbb rozsnyói (1841), majd veszprémi püspök (1842). Öccsét, Zichy Ödönt Görgei Artúr árulás vádjával kivégeztette. Zichy Domonkos lemondott püspöki tisztségéről, Salzburgba menekült. 1858-ban az Órada közelében levő Majoron telepedett le. Ottani kúriáján kívül Radnaborbereken és Dombháton is villája volt. Megromlott egészségi állapota miatt választotta a jó levegőjű, gyógyfürdővel rendelkező vidéket, ám az év hidegebbik felében már nem tartózkodott itt. Ismert volt jótékonykodásairól. Csak az óradnaiakra szorítkozunk. Életrajzírója, Bíró Vencel közölte róla 1942-ben: 1872-ben az óradnai római katolikus templomnak gyönyörű készleteket vett, majd lila színű miseruhát ajándékozott. A következő évben ugyanoda orgonát ígért, melyet utóbb el is készíttetett. 1874-ben baldachint, miseruhát, négy év múlva meg két oltárt ajándékozott e templomnak. Egyiket lugosi házi kápolnájából, a másikat Olaszországból hozatta. Ez utóbbi ereklyés oltárt a borbereki templomban helyezték el. Az óradnai templomnak 1879-ben is ajándékozott miseruhákat. Áldozatkészsége jutalmazására az ottani egyházközség őt 1877-ben tiszteletbeli főgondnokká választotta. Kalauzunktól megtudtuk, Pál Vilmos Barna csíkszentgyörgyi plébános, főesperes még óradnai szolgálata idejében kezdeményezte Zichy-emléktábla állítását. A római katolikus templomba Kiss Attila plébános kísért el. Megtudtuk, a liturgia magyarul és románul zajlik. A templomlátogatók száma meghaladja a kétszázat, ám a nagy többség csak gépiesen mondja a betanult magyar válaszokat, a magyar prédikációt tucatnyian, ha értik. A falon fehér márványtábla hirdeti: Gróf Zichy Domonkos 1879–1999 volt veszprémi püspök halálának 120. évfordulója alkalmából állít(t)atott az óradnai hívek hálája jeléül az orgonáért és a harangokért. Az orgona koronázópárkányán ott díszeleg a Zichy család grófi címere. Nem akármilyen hangszerrel állunk szemben. Építője az F. Rieger & Söhne cég. A Franz Rieger által alapított osztrák orgonaépítő cég hírnevét bécsi, salzburgi, londoni, budapesti (Mátyás-templom) orgonák öregbítik. Zichy Domonkos adományát az idő kikezdte. Az első világháború idején főbb sípjaiból golyót öntöttek, aztán az 1970-es években teljesen elnémult. Osztrovszki Erzsébet elmondta, a helyi tanács RMDSZ-es tagjaként sikerült kiharcolnia, hogy az önkormányzat támogassa az orgonajavítást, így mintegy harmincévnyi szünet után 2007 óta ismét szól. A Zichy-tábla szomszédságában egy egészen friss emlékkő is áll a falon: Ez a tábla BAUERNÉ MADARÁSZ ILONA (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott a római-katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldozatos munkásságának elismeréseként. „NIHIL SINE DEO”. Isten nélkül semmit fordítású latin jelmondat alatt román nyelven is megismétlik, kinek mily érdemeiért állították a jelt. Különben a család készíttette az emléktáblát. Visszatérve Zichy Domokosra: amint emléktáblája jelzi, a templom harangjai is az ő adományából kerültek a toronyba. A plébánia honlapján is olvashatjuk a most is meglévő egyik harang feliratát: Hegyen, völgyön, e szép tájon zengő szavad tovaszálljon. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 23.Riportkönyv a szórvány szórványárólA nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője. Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet. Párhuzamok és tandemek Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat? A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással. Riportról riportra Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata? Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká. A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés. Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg. Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!” erdelyiriport.ro 2016. március 24.Ahol az Úr lépked hallgatag…Óradnán festői templomromot látni: olyat, mint a kerci apátság égnek meredő, ablakokkal tagolt falaival vagy mint a Vajdaságban az aracsi romtemplom vörös falaival, boltíveivel. Valamennyi lenyűgöző és titokzatos. Múltjuk homályba vesz, s a történelmi bizonyosságot helyenként gyönyörű legendák egészítik ki. Aracs a semmi közepén hirdeti az Úr dicsőségét, mintegy reményt adva, hogy a Fennvaló mégsem fordította el orcáját népünktől, Kercen a hajdani katolikus templom szentélyében evangélikus templom működik, hajójában pedig német katonák alusszák örök álmukat, az óradnai templomrom ott áll a görögkelti templom udvarában, mintegy jelezve az idők múlását, a lakosság nemzetiségének – s így hitének – változását. A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye sematizmusa szerint a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő közelében fekvő Óradna nagyon régi település, nemesfémbányáit már a római korban művelték. A Kárpátok hágói közelében fekvő települést nem kerülték el a népvándorlás kori népek, szerre vonultak át rajta. A népvándorlást követő nyugalmasabb időszakban a magyar királyok szászokat telepítettek Óradnára, ők építették a kolostortemplomot. A különböző források nem egyeznek a kolostort építtető rend tekintetében, hol bencésnek, hol domonkosnak, hol a johannita lovagok által építettnek tüntetik fel. A templomot és a kolostort várfal övezte, szerepe a határ védelme volt a Magyar Királyságot Moldvával összekötő hágó torkában. A sematizmus megjegyzi, hogy „a várat a kolostorral együtt az 1241-es tatárjárás pusztította el”, s idézi Rogériusz krónikáját, amely beszámol a mérhetetlen pusztításról, arról, hogy mintegy hatszáz férfit fűztek rabszíjra. Később hol királyi birtok, hol a besztercei szászok tulajdona volt a település gazdag bányáival együtt. A bányák pedig a korona országaiból vonzották a bányászokat, így mindenféle náció megtelepedett a környéken. A kolostor lerombolása után a településen háromszor építették újra a katolikus templomot, megannyiszor a fából emelt istenháza a tűz martaléka lett. A sematizmus – no meg a templom homlokzatán olvasható évszám tanúsága – szerint „a jelenlegi római katolikus templom 1824-ben épült. A harang és az orgona gróf Zichy Domokos veszprémi püspök adománya. A gróf püspök által adományozott harang mind a mai napig megvan, rajta a következő szöveg olvasható: »Hegyen völgyön e szép tájon, zengő szavad tovaszálljon.« A mai plébániaépületet 1913-ban építtette Kopacz Gergely plébános, a régebbi (1824-es) plébániaépület helyére.” Kiss Attila tisztelendő ebben a plébániaépületben fogad. Eleinte kimértnek, zárkózottnak tűnt, de hamar szertefoszlatta az első benyomást, s mire hosszas beszélgetésünk végére értünk, búcsúzáskor már az volt a meggyőződésem, hogy közössége iránt elkötelezett, népét szolgáló, hívei sorsáért aggódó és azzal közösséget vállaló, energikus és céltudatos egyházfit ismerhettem meg. Olyant, aki elveiért, a rábízott közösség érdekeinek védelméért akár a konfrontációt is hajlandó vállalni. Mint mondta, öt éve szolgál a hatezres település hétszázötven fős óradnai katolikus közösségében. Székelyföldiként új volt számára a környezet: a számbeli kisebbségi lét, a nyelvváltáson frissen átesett hívek tömege, az a tény, hogy a nemzeti hovatartozás első ismérve nem a beszélt nyelv, hanem a gyakorolt hit, s az a kihívás, hogy egyszerre kell eleget tegyen lelkipásztori teendőinek Óradnán, Radnaborbereken és Naszódon. Azt is elmondta – nem panaszként, hanem tényként –, hogy a plébániát nagy adóssággal vette át, de immár sikerült törlesztenie az adósságokat és megteremteni a viszonylagos, de még mindig nagyon törékeny anyagi biztonságot. Hajdanán tehetős hívei ma már szegény emberek a bányák bezárásának, a munkaképes fiatalok elvándorlásának következményeként, s a lelki gondozás mellett jelentős szociális szerep hárul az egyházra. Azzal is szembesülnie kellett, hogy a közösség kicsi, belterjes, mindenki ismer mindenkit, így erősebbek az intrikák közösségen belül, de erősebb a társadalmi kontroll is. Megcsontosodott állapotokat kellett felszámoljon – például menesztette a családját elhagyó és új kapcsolatba bonyolódott kántort és csorbítania kellett az addig mindent hátulról irányító két-három személy uralmát a plébánia ügyeit illetően. – Az elején meg kellett vívjam a magam harcát. Lehet az előző papokkal meg tudták oldani, hogy irányítgassák, de én nem olyan vagyok. Ezek a személyek nők voltak, ők kontárkodtak bele a dolgokba. Meggyőződésem, nem úgy kell segíteni az egyházon, hogy megmondom mit, hogyan kell csinálni, hanem megkérdem: mit segíthetek? Nos, ezt sikerült elérnem a közösségben, a nézeteltérések ellenére sem távolodott el az egyháztól. Mint mondja, elégedetlenkedők mindig voltak, vannak és lesznek, soha nem lehet úgy cselekedni, hogy az mindenki tetszését elnyerje, de kellő tapintattal és határozottsággal lehet úgy intézni a dolgokat, hogy minél kisebb legyen az ellendrukkerek tábora. Pedig vannak ellendrukkerek, amint az az egyházmegyei főhatóságnak a hívek egy csoportja által írt panaszleveléből is kiderül. Szerencsére – teszem én hozzá – a katolikus egyház nem egy demokratikus intézmény, papjai többek között engedelmességi fogadalmat is tesznek, ezáltal is biztosítva az intézmény folytonosságát. De Kis Attila úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy sem az egyház érdekei, sem a hívek érzékenysége ne sérüljön. A jelek szerint neki sikerült. Legalábbis ez derült ki az utcán tett séta során szerzett tapasztalatból vagy másnap a borbereki filián tartott szentmise alkalmával. Híveiről elismerően szól a plébános: – Nagyon szeretik a templomot – mondja, hangsúlyozva, hogy más szolgálati helyein sehol ennyire mély gyónást nem hallott, mint jelenlegi állomáshelyén. – Olyan dolgokat is elmondanak, mint például azt, hogy nem figyeltek eléggé ima közben az ima szövegére. Ténykedésük azonban nem merül ki a vasárnapi templomázásban, hanem lelkiségi mozgalom is működik: a nők rózsafüzér társulatba tömörültek, az elesetteken pedig igyekeznek segíteni azáltal is, hogy a szükséges dolgok megvásárlására ki-ki lehetősége szerint pótol. – Az alkoholizálás, habár a bányászok között jellemző volt, itt nincs jelen – közli elégtétellel a plébános. – Persze vannak, akik alkoholproblémával küzdenek, de számuk elenyésző, én magam két nőről és három férfiról tudok. A plébános kiemeli Radnaborberek katolikus közösségét, azt a közösséget, amelynek – éppen zártságának köszönhetően – sikerült megőriznie sajátos értékrendjét. Míg Óradnára több hullámban érkeztek a magyarok, rátevődve az ottani magyar közösségre, Borbereken nagyon kevés volt a beköltöző: – Példaértékű Radnaborberek, ott ősközösség van nagyjából, és ők topon vannak minden szempontból – hangsúlyozza a plébános, megjegyezve, hogy ott nem idegenkednek a gyermekvállalástól sem. – Van ott olyan család, hogy három-négy gyerek van, van olyan család is ahol három kisgyerek van. Látszik rajtuk, hogy teljesen másképp gondolkodnak. Ide csak idén hozták fel az internetet, a gyerekek hittanóra után eddig még játszottak a templom udvarán – érzékelteti a modern kor elidegenítő vívmányainak késői betörését a szűk völgybe. Gyakran hallani a református egyház szórványtevékenységéről, Vetési László tiszteletes munkájával méltán vívta ki a magyarság megmaradását szívügyüknek tekintő személyek elismerését. Hasonló szórványmentő missziós munkát végez a római katolikus egyház is, noha keveset beszélnek róla. S bizonyára nem az számít, hogy ki mennyit beszél a szórvány megmentéséről, hanem az, hogy ki mit tesz annak érdekében, hogy a szórványban is minél több embert megtartson a magyarság számára vagy – mint a palliatív orvoslás esetében – minél emberibb körülményeket biztosítson a biztos fogyásra, a végeleges eltűnésre ítélt magyaroknak. Nemrég olvastam erről egy remek tanulmányt, amelyet a csíkszeredai plébánia jelenlegi plébánosa, Darvas-Kozma József címzetes esperes jegyzett, s amely a Pro Minoritate folyóirat 2007. tavaszi számában jelent meg. Írásának címe: A szórványkérdés a gyulafehérvári érsekség szemszögéből. Bevezetőjében leszögezi, hogy a Szent István által ezerkilencben alapított erdélyi (gyulafehérvári) püspökségnek a tizennegyedik pápai regestrumok tanúsága szerint 1100 plébániája volt, két évszázaddal később azonban csak negyvennyolc plébániája maradt, ahol huszonnégy pap tevékenykedett. Darvas-Kozma megjegyzi, hogy az 1848-as egyházi sematizmus szerint az egyházmegye „1541 helységében 236 455 hívő élt”, 208 plébánia, 83 filia, ahol templom, kápolna és imaház áll a hívek rendelkezésére”, ugyanakkor „1250 szórványhelységben ezek hiányoznak”. A dokumentum szerint 474 pap végezte szolgálatát, no meg a szerzetesrendek tagjai. „Az 1913-as egyházi Évkönyv adatai szerint 1811 helységben 378 834 hívő élt, 239 plébánia, 1572 filia és szórvány volt. Plébánián élt 304 022 hívő. Szórványban 74 812 hívő” – írja a tanulmány szerzője, majd így folytatja a sort: „Az 1986-os Gyulafehérvári Püspökség Név- és címtára alapján 228 plébánia mellett, 40 betöltetlen plébánia volt. Szórvány és filia: 289 aktív pap. Hívek száma kb. 550 000–600 000.” A szerző pontokba foglalja a szórvány jellemzőit: „– a hívek csekély száma mellett, lelki-kulturális-anyagi erő, pap és szakemberek hiányában képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; – nincs tanterem, »hol a tanító nyíló ajakán az ige-virág magyarul terem« (Reményik S.). Nincs mód az új nemzedék anyanyelvi nevelésére, e nélkül pedig a gyors és teljes beolvadás fenyegeti; – iszonyatos szegénységben élnek, ráadásul a kisebbségi sors tudata is nyomasztó, sorvasztó. Egy évszázada az a bizonyos »átkozott háromszög«: az otthon nyomortanyája, a munkahely bizonytalansága és a kocsma emészti fel a szórvány életerejét; – megélhetésük bizonytalan. A gazdaságszervezésben sem kaptak tanácsot, javaikból idegenek kiforgatták, és nincs olyan társadalmi fórum, amely képviselné, megvédené érdekeiket. Mindez felgyorsította az átalakuló gazdaságban és társadalomban való további lemaradásukat; – nem részesülnek közvetlen lelki gondozásban (többnyire nincs helyben lakó lelkipásztor); – az elmaradt anyaországi támogatás fokozta elbizonytalanodásukat.” Nos, e jellemzők szinte teljes egészében igazak Óradnára és filiáira is: csekély a hívek száma az őket körülvevő ortodox tengerhez viszonyítva, az óradnai lelkész még két filia gondját viseli, elenyésző a magyar értelmiségiek száma, így a közösség képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; a tanterem hiányánál akutabb a példát mutató értelmiségiek hiánya, s magyar oktatásban már csak a jelenlegi fiatalok nagyszülei, a mostani ötvenesek-hatvanasok részesülhettek; a szegénység viszonylag új keletű jelenség a bányavidéken, s kétségkívül az asszimilációs folyamat felgyorsításához járul majd hozzá; a holnap bizonytalansága nyomasztó s az önszerveződés hiánya, no meg a szervezett külső segítség elmaradása miatt nincs érdekvédelem; az egyszerűsített honosítási eljárás sem fordította meg az asszimilációt, lévén, hogy az itteni magyaroknak már nincs nyelvi kötődésük, nem beszélik a magyar nyelvet, így Magyarország – földrajzi közelsége dacára – nem képez potenciális migrációs célpontot. A fenti jellemzők meghatározzák a tennivalókat is. Az erdélyi érsekségben a Zsinati Könyv rendelkezik arról is, hogy mit kell tegyen a lelkipásztor a szórványban. Az említett norma 57. pontjában leszögezi: „A lelkipásztori kisegítők foglalkozzanak kollégiumokban is a szórványban élő gyermekekkel, ezzel segítve őket hatékony tanulásukban, a társadalomban való eligazodásban, pályaválasztásban és helyben maradásra ösztönözzék, látogassák a családokat, vegyenek részt a problémák megoldásában.” Továbbá az 58. pont a következőket tartalmazza: „A népfőiskolai tevékenységet, az igazi népművelést, a hagyományőrző programokat fel kell éleszteni, hogy a szórványbeli »ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lelkesedjék és dolgozzék. ...Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni« (Márton Áron). A jövőben a különböző szolgálatok összehangolására lesz szükség.” S végezetül a Zsinati Könyv következő pontja leszögezi: „59. A szórványközösségben a legfontosabb lelkipásztori eszköz a jelenlét. A papok és a lelkipásztori kisegítők jelenlétükkel és munkájukkal szolgálják a nép megmaradását és kibontakozását. A lelkipásztoroknak látniuk kell környezetük küzdelmeit, sérelmeit, gondjait, és segíteniük kell a helyi társadalom gazdasági-kulturális életének szervezésében. Figyelniük kell a tisztességes kenyérkeresetre, az emberi kapcsolatokra, értékekre, de a személyes sérülésekre és krízisekre is. Mindebben nagy szükség van a problémák megoldásában segítő imaéletre. Csak azokat lehet lelkipásztori kisegítőként (lektorokként, akolitusokként és licenciátusokként), hitoktatóként alkalmazni, akiknek az élete a társadalmi, emberi, lelkiségi alapokra épül.” Darvas-Kozma József – aki maga is szolgált szórványközösségben – kérdéseket vet fel, megpróbálva a válaszokat is megfogalmazni a szórványmunkával, annak céljával, eszközeivel kapcsolatban. Olyan kényes kérdéssel kezdi, mint a hívek identitása: „A szórványban élők identitása vegyes, hígult, bizonytalan és sok esetben mellékes. Ők elsősorban emberek.” Mint írja, a módos – azaz kisebb mértékben kiszolgáltatott – családok inkább tartják magyarságukat, mint a szegénységben élők. „Az identitástudatukat a magyar egyházak táplálják” – szögezi le –, „ahol az egyház bármilyen formában jelen van, ott még parázslik az identitástudat, de az áldozatot kevesen vállalják.” A szentencia kíméletlen, az asszimiláció „nagyon régi és fenyegető, vészesen negatív előjelű egyirányú folyamat”, „amit valamelyest lehet ugyan lassítani, de megállítani nem.” Darvas-Kozma József második nagy kérdése a szórványstratégiára vonatkozik. Itt az egyházak szerepét hangsúlyozza a megfogalmazott válaszban: a visszakapott egyházi ingatlanok képezhetik a magyar nyelvű oktatás alapját, s akár máshonnan hozott tanítókkal tanintézményeket kell működtetni ezekben az épületekben. „Egyházi (magán) óvodát beindítani és kollégiummal, iskolaházzal (szegény vagy sokgyerekes családok esetében is – Böjte Csaba és mások próbálkozása), lehetne folytatni iskolával.” Ugyanakkor a kulturális élet fontosságára hívja fel a figyelmet, ezek az ingatlanok szolgálhatnák ezen identitáserősítő és közösségépítő tevékenységek számára a keretet: „Az identitást megőrző, erősítő, irodalmunkat, kultúránkat, történelmünket megismertető és megszerettető, értékeinket felmutató rendezvényeket bevinni a templomba vagy a templom köré (koncertek, történelmi vetélkedők, könyvbemutatók stb.).” Fontosnak tartja ugyanakkor a népfőiskolai mozgalom újjáélesztését. „Melyek lehetnek azok az intézmények, finanszírozási formák és kisebbségi közösségépítő stratégiák, amelyek megerősíthetik a határon túli magyar közösségek identitását, javítják versenypozícióikat, s összhangba hozhatók a többségi társadalom elvárásaival?” – teszi fel a következő súlyos kérdést a szerző, s válaszában visszakanyarodik előző gondolatmenetére: „A történelmi egyházakat kellene megerősíteni, és támogatni az önazonosság megőrzését szolgáló iskolák működtetésében és indításában. Megéri, mert a határon túli magyar, különösen a szórványban élő magyar »egyerővel« magyar és keresztény.” Reményik neve sokszor elhangzott a táborban borbereki tartózkodásai, no meg a sokat idézett Templom és iskola versében megfogalmazott identitásőrző szerep kapcsán. „Túl kell-e, túl lehet-e lépni a »templom és iskola« identitásőrző szerepén? Nincsenek-e túlságosan romantikus képzeteink a szórványról?” – teszi fel újabb kérdések sorát Darvas-Kozma József. Válasza lehangoló: „Ha a család, a templom és iskola teszi a dolgát, akkor jó úton járunk. A templomot nem lehet túllépni, az szokta túlélni híveit. Ahol nincs iskola, de van templom, az megtartja egy ideig a magyarságot. Viszont a templomnak is lecsökkent az identitás-megőrző szerepe, nem olyan, mint a múltban volt, amikor »templom és iskola« mentsvárnak, oxigént nyújtó intézménynek bizonyult. Ma a pénz az úr!” A kilátás nem bíztató: „Az elvándorlás, a vegyes házasságok, a nyelvi romlás és asszimiláció annyira meggyengítik a szórványban élő magyart, hogy a következő nemzedéknél csak a neve lesz magyar.” „Miben segíthet Magyarország?” – teszi fel utolsó kérdését a szerző, s a válaszadással sem késik: „Szokták mondani, hogy sok út van, csak éppen kiút nincs. Magyarország abban segítsen először, hogy viseltessék nevéhez híven anyanemzetként. Magyarország vezetői legyenek jellemek, akikre bizalommal tekinthessenek a határon túli magyarok. Magyarország ne szívja el, ne csalogassa be a határon túli magyarokat, hanem viseljen felelősséget értük. Anyagiakkal is támogassa történelmi egyházainkat. A végvárak megvannak, az átjárhatóság előtt már nincsen akadály. Csak egy nagy szív és egy nagy cél kell. Ki mutatja fel? Az »anyaország« számára továbbra is maradnia kell a feladatnak, hogy segítségére siessen a valamilyen formában »garanciát« is adni tudóknak.” Nagyon nehéz a szórványban tevékenykedő lelkész helyzete. Egyszerre kell megküzdenie a tornyosuló anyagi gondokkal, a közösségek kis létszámából fakadó erőtlenséggel, az identitásőrzést segítő feladatokkal, a szociális gondokkal, a hitélet rejtelmeivel és az egyre nagyobb földrajzi távolságokkal is. Mindenhol adott a templom, a plébánia, helyenként több egyházi ingatlant is visszaszolgáltattak, de ingatlanfenntartó vagyon – főleg erdők – nélkül szinte lehetetlen feladat elé állítja a papot az állagmegőrzés, a működtetés, a fenntartás. Munkáját csak mélyről fakadó elhivatottsággal tudja eredményesen, fogadalmához híven végezni. A zárt, összeforrott közösségekben, mint amilyen a borbereki is – jobban érvényesülnek a szokások, a hagyományok, élőbb a hit, s „a pap szava szentírás volt, a pap személye pedig táltos és sámán” – így fogalmazza meg a pap státusát Daczó Árpád ferences barát, szerzetesi nevén Lukács atya. Népünk hitvilága című, paptársainak írt tanulmányában leszögezi, hogy a zárt közösségekben szentírás a pap szava és az örökölt hiedelem egyaránt: „hiszik szentírásként, amit az Egyház – papjai által – tanít, de hiszik rendületlenül azt is, amit hagyományosan az ősöktől örököltek, nemzedékről nemzedékre”. Ebből a felismerésből fakad a megállapítása, miszerint a hagyományőrző közösségekben a pap legyen egy személyben táltos is. „Ha a pap táltos, akkor itt egy olyan gondolat merül fel, mire általában apostoli mivoltunkban nem nagyon gondolunk – írja a már idézett munkájában. – Táltosi mivoltunkban azonban annál inkább megdöbbenthet minket: az, hogy Isten hisz nekünk! Igen, a nép ezt tudja rólunk! Táltosi mivoltunkban nagyon hisz nekünk népünk, abban a szent meggyőződésben, hogy Isten is hisz nekünk!” Ez a papi magatartás azonban nem működik Óradnán, ahol sokkal heterogénebb a magyar közösség, ahol a pap – s általában az értelmiségi – iránti elvárások a szolgálat helyett a szolgáltatásra szűkülnek. Kis Attila tisztelendő azonban bizakodó. – Ahol ennyire mély a hit, ott nagy baj nem lehet – mondja meggyőződéssel. Vasárnap van. Riporttáborzárás napja. S vasárnap lévén templomozunk: lányommal ketten vonulunk be a borbereki templomba. Bár van hely bőven, az ajtó melletti padokon az emberek összébb húzódnak, s barátságosan intenek, hogy üljünk le. Az ima románul cseng, furcsán hat székely fülünknek. Többször is elhangzott Beethoven Örömódája, de azt már nem tudtam megállapítani, hogy a Schiller-féle szöveg fordításával vagy más, a dallamhoz illesztett szöveggel. Gyakran szóba esett radnaborbereki riporttábori tartózkodásunk alkalmával a miseszolgálat nyelve, érvek és ellenérvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a misét magyarul, két nyelven – azaz a liturgia szövegét és az olvasmányokat magyarul, a prédikációt románul vagy mindkét nyelven – avagy románul kell-e tartani. – Az itteniek úgy magyarok, hogy katolikusok – szögezte le beszélgetésünkkor a plébános, megjegyezve: nagyon kevesen beszélnek már tökéletesen magyarul. – A magyar iskola hiánya csak egy csepp a tengerben – fűzte hozzá. Elmondta, hogy a mise nyelvét mindig a hívek nyelvtudása határozza meg: Óradnán nagyobb a magyar nyelvet beszélők aránya, mint Borbereken, itt a szolgálat két nyelven folyik. Radnaborbereken azonban nem lenne ennek semmi értelme, itt három-négy idős asszonyon kívül már senki nem beszéli a nyelvet. Vasárnap magam is megtapasztalhattam a borbereki kis templomban, hogy románul zajlik a szertartás. Hallgattam a mise szövegét, s közben azon gondolkodtam, hogy mi tesz minket magyarrá…? Mitől magyar a magyar? Magyar-e az, aki nem beszél magyarul? Egyéni vállalás a magyar nemzethez való tartozás vagy a közösség tart egy-egy embert vagy kisebb közösséget annak? Megannyi kérdés, amely első látásra-hallásra értelmetlennek tűnik, főként a Székelyföldön élők számára. De ha kiterjesztjük más népcsoportokra a kérdést, érthetőbbé válik: Mitől örmény a kettős identitású magyar-örmény? Mitől zsidó a német vagy a magyar kultúrán felnőtt, annak részeként alkotó, azt gyarapító német vagy magyar zsidó? Mitől román a románul nem tudó kászoni ortodox vagy mitől magyar a magyar nyelvet évszázadok óta nem beszélő Fogaras földi református? Mindezek a kérdések újból és újból megfogalmazódtak a Radnaborbereken és Óradnán töltött két nap alatt szerzett élményrengeteg nyomán. Radnaborberek ugyanis több mint nyolcvan százalékban önmagát magyarnak tartó egyénekből álló közösség, valamennyien római katolikusok, magyar vagy elmagyarosodott lengyel, cseh, német, osztrák családnevet viselnek, de már csak négyen beszélik a magyar nyelvet. Kérdés tehát, hogy a beszélt nyelv a nemzeti hovatartozás ismérve vagy pedig a kultúra, amelynek csupán egyik része a nyelv. A nyugat-európai liberális felfogás szerint az a magyar, aki annak vallja magát. Tehát egyéni vállalás kérdése a hovatartozás. Radnaborbereken viszont azt tapasztaltam – s igaz ez a tapasztalat a kászoni ortodoxokra is –, hogy az a magyar, illetve az a román, aki egyrészt annak tartja magát, másrészt pedig környezete is annak tartja. Ferencz Imre, a jeles publicista és költő egyik jegyzetében, majd később egy versében örökítette meg azt a drámai helyzetet, miszerint a kászoni ortodox fiatal, aki egy szót sem tud románul, magyarul érez és gondolkodik, zsinóros harisnyát húz magára és úgy illegeti magát büszkén a falu piacán, de a kortársai bicskával vágják le róla a zsinórt, mondván, hogy az neki nem dukál, mert ő román. A pórul járt fiatalember pedig méltatlankodva kérdi, hogy ő most már micsoda, mert a románok szemében „bozgor”, a magyarokéban pedig „oláh”. Tehát mindenképpen pejoratív jelzővel illetik. A kérdés rendkívül összetett, nem lehet és nem szabad sommás ítéleteket megfogalmazni, nem lehet és nem szabad emiatt embereket, közösségeket kérdőre vonni, elmarasztalni, pellengérre állítani. A politikai halatom, az iskolarendszer, a gazdasági helyzet, az otthoni neveltetés, a többségi nyelvi és kulturális környezet, a történelmi tudat, a vallási hovatartozás egyaránt meghatározza az ember nemzeti hovatartozását. S bár valljuk – az olykor Széchenyinek tulajdonított, de Grétsy László által Kőváry László Székelyhonról című, 1842-ben megjelent könyvében megtalált – sokat idézett mondattal „Nyelvében él a nemzet”, be kell látnunk: a nyelven túl is él a nemzet. Tehát ne tagadjuk meg, ne közösítsük ki magyarul már nem tudó, de önmagukat magyarnak valló – s a körülöttük élő románság által is magyarnak tartott! – nemzettársainkat. Inkább figyeljünk sajátos igényeikre, ápoljuk velük a kapcsolatot, őrizzük az atyafiságot. Mise után kedvesen köszönnek el egymástól az emberek, s jut egy-egy mosoly vagy kézfogás a magamfajta idegennek is. A kis templom ugyanúgy guggol a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő alatt, mint tette azt Reményik idejében is: akárcsak egy mellékoltár a nagy székesegyházakban, úgy húzódik meg a templomocska a természet nagy katedrálisában. „Dördül az ormok orgonája, / Az Ünőkőre ború száll. / A mérhetetlen szikladómban / A kis fatemplom félve áll. / Belőle félve száll az ének, / A dicséret a dóm urának: / A magasságok Istenének. // Mert emberkéz emelte csak, / Fenn az úr lépked hallgatag, / A maga-építette dómban. / Önnön művében elmerül: / Az örök-szépben, az örök-jóban.” A kis templomocska a természet nagy templomában szép, mert élettel teli. Nem olyan, mint az óradnai templomrom, amely immár az Úr dicsősége mellett csak a múltat hirdeti… Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
